Ahogy egyre jobban beleásom magam a személyiség működésébe, egyre gyakrabban érzem úgy, hogy nincsen nálam a kontroll az életem felett. Világ életemben nagyon logikus embernek tartottam magam. Az intelligenciámra voltam a legbüszkép, ez az, amivel kapcsolatban soha semilyen kétségem sem volt. Nemrég kiderült, hogy INFJ vagyok. A döntéseimet az extrovertált érzések határozzák meg. Döntéseim a szerint tudnak megszületni, hogy körülöttem az emberek mit éreznek. Ez a felismerés eléggé kellemetlenül érintett. Felismertem azt, hogy az, hogy tudom mi logikus, alig van hatással van az életemre. Sodródom az árral.

Kezdem látni, hogy az engem körülvevő érzések milyen hatással vannak rám. Elkezdtem figyelni a bennem kialakuló érzéseket. Már látom, amikor hangulatomat más emberek határozzák meg. Azt is látom, ahogy a három éves extrovertált érzékelésem átveszi az uralmat. Ezek pici gyerekes vágyak formájában mutatkoznak meg. Gyújtsunk rá egy cigire, dögöljünk a TV előtt. Ne fejlődjünk, pihenjünk, szerelmeskedjünk, élvezzük az életet.

É. az életemben nagyon fontos szerepet játszik. A személyisége nagyon szélsőséges érzéseket tud produkálni. Olyan mint egy viharos tenger. Közben pedig nagyon kontrollált. Életét olyan szabályok szerint viszi, amik valamilyen módon sínen tartják akkor is, ha az érzései tévutakra vinnék őt. Elvrendszere mérhetetlenül ijesztő a számomra a kontrolláltsága miatt. Ő már valóban tudja milyen felnőttnek lenni. Milyen másokért élni, önmagunkat milyen háttérbe szorítani. Mégis, ő az aki ad magának teret néha a pihenésre is. Kevesebbet ad, mint kellene, de amikor eljön az a pont, akkor igazán tud pihenni.

Mellette kezdetben összezavarodtam. Érzései erőteljesek, és mivel érzem őket, ez nagy nyomást, elvárást tesz rám. Mellette a felelőtlenség nincsen rendben. Az érzések, mivel nem a sajátjaim voltak, csak valamiféle külső elvárások voltak. Emiatt egyszerúen soha nem hagytam magam pihenni mellette. Magamon, a kapcsolatunkon dolgoztam. Próbáltam felelősségteljes lenni, anélkül, hogy magamban az igény meg lenne rá. Ez csapdába ejtett, és sarokba szorított.

Tudom, hogy az út jó, amin ő jár. Nagyon sikeres, dolgos, és boldog elégedett élethez vezet az ő útja. Az ő elvárásaira emiatt muszáj példaként tekintenem, de nem tekinthetek elvárásként. Fontos, hogy az enyém maradjon a döntés minden helyzetben. Ne azért cselekedjek valahogy, hogy harmóniát ébresszek köztünk. Hanem azért, mert bennem megszületik rá a szükséglet.

Ha nincs harmónia, mert éppen nem felelek meg, az csak konfliktust szül köztünk. Pánikba esem a nem megfelelésem miatt. Ahogy ő mondja lesz egy imposztor szindrómám. Folyton attól rettegek, hogy lelepleződöm, hogy nem vagyok elég jó. Objektíven számára valóban nem vagyok elég jó. A tisztelet benne nem olyan emberek iránt születik, mint amilyen én vagyok. Ez persze nem az én hibám. Viszont, ha nem tisztel, akkor előbb utóbb szakít velem. Természetesen a bennem ébredő érzések miatt hamarabb fog szakítani.

Az egyetlen, amit tehetek, az az, hogy saját magam számára leszek a legjobb ember. Megpróbálom a három évesemet megszeretgetni annyira, hogy jól érezze magát. Behajtom a felnőtt oldalam oltalmazó kezei közé. Felismerem a kognitív loopokat magamban, kikerülöm a mély és negatív gondolat spirálokat amiket a Ni Ti loop okoz.

Emellett az életem irányítását nem engedem ki a kezemből. Felelős leszek a saját szükségleteim, és boldogságomért. Nem olyan emberré akarok válni, amilyet ő akar. Hanem olyanná, ami a leges legjobb nekem. Ehhez pedig el kell tudnom engedni az érzéseit. Ha így is szeretni akar, szerethet. Mindemellett az én életem sosem lesz annyira rendezett amennyire szeretné. A gondolataimban mindig nagy örömmel fogok elveszni. A külvilág mindig kevésbé lesz a számomra fontos. Viszont a szeretetemmel csatlakozni tudok a világhoz bizonyos mértékben. Nem igazán vágyakozhatom azonban arra, hogy egészen gyökeresen másmilyen ember legyek.